Ez a poszt gyakorlatilag egy hónapja íródik, ugyanis azt gondoltam, hogy egy szubjektív listával nyitom a blog zenei témáját, illetve zárom az évet, de időhiány miatt sajnos ezt csak most tudom befejezni.

Nem könnyű összegezni, hogy melyek voltak számomra az év legemlékezetesebb dalai, klipjei, albumjai, ugyanis órási zenerajongó vagyok, szinte folyton szól valami a fejhallgatómból, imádok új előadókat felfedezni, így elég nehéz volt egy egész évnyi listából kiszedni a kedvenceimet.

De lássuk, mi lett a végeredmény.

2013 legjobb albuma: Hurts - Exile

A manchesteri, szinti-popos stílusban nyomuló együttes március elején adta ki második albumát. Régebben annyira nem jutott el hozzám a Hurts, kivéve persze a populáris, rádiókban is játszott számaikat, mint például a Stay vagy a Wonderful life. Év elején fedeztem fel az abszurd módon Happiness című első lemezüket, ami kizárólag érfelvágós, szomorú, szakítós számokkal van tele, melyek mélységük mellett/ellenére dallamosak és populárisak. Az Exile valahogy sokkal pörgősebb, több benne a gyors, dinamikus szám, és bár van egy pár, ami elég egyértelműen a Depeche Mode-re hajaz, de ez semmit nem vesz el az értékéből. Belőlem minden egyes szám kiváltott valami erős érzelmet, és még mindig nem sikerült megunnom, ami nálam kifejezetten ritka. A kedvenc számom az albumról a Blind.

2013 legjobb száma: Rudimental feat. Ella Eyre: Waiting all night

Amikor kora tavasszal először hallottam a négytagú angol Rudimental számát, azt éreztem, hogy most eldobom az egeret a munkahelyemen és futok egy kört a Margitszigeten. Aztán meghallgattam egymás után még huszonötször, és hatalmas vigyorral a fejemen azt képzeltem egész nap, hogy nyár van, és rövidnadrágban, fröccsel a kezemben ugrálok egy vízparti fesztiválon, miközben ez szól. Végül ez nem jött össze (talán 2014-ben, ha elhozza valamelyik fesztiválszervező csapat?), de így is ez lett az év top-slágere. A Rudimental amúgy versenyben volt a legjobb klip díjért is, mely az amputált lábú színész és BMX-es Kurt Yaeger igaz történetét mutatja be, sőt, a legjobb albumért is. Ajánlom mindenkinek, hallgassátok meg a Home című lemezt, minden száma zseniális.

2013 legjobb klipje: Disclosure - You & Me ft. Eliza Doolittle

Ismét angolok... A szemtelenül fiatal, 90-es években született testvérpár, Guy és Howard Lawrence alkotta duó 3 éve létezik, de idén robbantak be. Igazából nem is az eredeti You & Me-t hallottam először, hanem Flume által készített, egyébként youtube-on népszerűbb remixet, ami egy mélyebb, szívszorítóbb, szomorúnak nevezhető dal, szintén érdekes klippel (érdemes meghallgatni ITT, ez is az év top-dala között van...legyen mondjuk ez az év feldolgozása!). Persze a Flume-feldolgozáshoz kellett egy alap: a Disclosure garage-os számától táncolni támad az embernek kedve. Ha pedig megnézi a klipet, ami egy fiatal pár utazását mutatja be, nagyon hangulatosan, már pakolna is, hogy egy hátizsákkal elinduljon ezekre a helyekre.

2013 populáris partyslágere: Daft Punk feat. Pharrel Williams - Get lucky

Persze, jó volt a nyáron Avicii is, nagyokat táncoltunk Macklemore-tól két számra is, meg a Blurred Lines sem volt rossz, de azért mégis a legnagyobb durranás a több év kihagyás után visszatérő Daft Punk volt. Lehet, hogy az új albumuk, a Random Access Memories nem adott túl sok újat, de 2001 után (Harder, better, faster, stronger; One more time) végre ismét kreáltak egy olyan slágert, amit az egész világ imádott, és Pharrell-t még nagyobb sztárrá (és szélesebb körben ismertté) tette, mint eddig. És bár a csapból is a Get Lucky folyt, szerintem ez nem az a sláger lesz, amire 5 év múlva senki nem emlékszik, hanem még a nyugdíjas klubban is erre fogunk táncikálni a botunkkal.

2013 zenei csalódása: Depeche Mode

Én imádom a Depeche Mode-ot. A 2009/10-es turnéjuk mindkét koncertjén ott voltam. A számaikra 10 éves korom óta már buliztam, sírtam, hallgattam a sötét szobában, miközben esett kinn az eső, és csak arra gondoltam, hogy nekem még együttes nem adott annyit, mint ők. Anton Corbijn fotográfus kiállítását kétszer is megnéztem a Ludwig Múzeumban, mert általa rendezett DM klipeket vetítettek a falra és (egyebek mellett) lemezborítók voltak kiállítva. Dave Gahan a top-kedvenc férfijaim között van, és néha vannak olyan fanatikus időszakjaim, amikor csak róluk tudok beszélni. Aztán kijött márciusban a Delta Machine... Ciki vagy sem, egyszerűen nem bírtam végighallgatni. Számomra unalmas volt, nem adott semmi újat, semmi váltott ki semmilyen érzést. Sokan szidták 2009-ben a Sounds of the Universe-t, de én azon sokkal több izgalmas számot találtam. A budapesti koncertjükön persze ott voltam, de valahogy az sem volt számomra akkora élmény, mint az előző kettő... főleg, hogy a egyik kedvenc számomat, a Shake the Disease-t nálunk nem játszották el, csak más országokban. Mondjuk a Halo Goldfrapp mixben nagyon jó volt a koncerten, de sajnos a várakozásokkal ellentétben nem tudtam az évet egy igazán pozitív DM-élménnyel zárni.

Az év legszomorúbb pillanata: Nem jutottam ki Szigetre = Nem láttam Woodkid-et.

Woodkid számomra egy friss felfedezett. Egészen meghatározhatatlan, hogy ki is ő: egy francia kliprendező (Lana Del Rey - Born to die rendezője például), grafikus, zenész és szövegíró. A stílusa sem egyértelmű: a Wikipedia alapján "baroque pop, neofolk, experimental" irányzatban alkot. Hmm... A zenéje és a klipjei mindenesetre erőteljesek, a hangja különleges, ahogy a pasi kisugárzása is. Egész év elején arra vágytam, meghívják a VOLT-ra (amire volt jegyem), de sajnos "csak" Szigetre jött el (ami alapból szuper, hogy egy friss, aktuális előadót meghívnak), ami sajnos nem fért be a keretbe. Reméljük, idén máshogy alakul, és év végén feltehetem a listára, mint 2014 legjobb koncertje.

2013 legboldogabb zenei pillanata/legjobb koncertje: Hurts a VOLT fesztiválon

A lista alapján egyértelmű, hogy kik voltak a tavalyi favoritjaim, és egyértelmű, hogy egy zenerajongó számára nincs nagyobb élmény, mint amikor élőben láthatja a kedvencét. Őrületes az a várakozás, amikor hónapokig készülsz a koncertre, hallgatod a számokat, és elképzeled, vajon milyen lesz élőben... De a legjobb az, amikor a koncert előtt 2 órával megtudod, hogy nyertél egy Meet&Greet találkozót azokkal, akiknek a fellépését a legeslegjobban várod. Na, hát velem ez megtörtént. Bár bevallom, főleg a zenéért rajongok általában, így elég ciki volt, amikor pár perccel a találkozás előtt esett le,hogy huhh, hát a Hurts tagjainak a nevét sem tudom, de kárpótolta ezt az, amikor kedvesen bemutatkoztak és csevegni kezdtek. Mondanom sem kell, ezek után a koncertet teljes eufóriában töltöttem. A számok tökéletesek, a tagok elegáns stílusa lehengerlő, az énekes, Theo Hutchcraft hangja élőben is remek, és persze a brit akcentusukról (amit imádok) sem szabad elfeledkezni. Azt hiszem, ilyen fesztiválélményem még sosem volt, de remélem, lesz még hasonlóan jó koncertekben részem. És mivel Hurts szám már volt, egy dedikált fesztiválkártyával zárnám 2013 leg-jeinek listáját.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.